- Találatok: 11994
- Írta: Admin
Apátfalva történelme
Apátfalva a Maros jobb partján, Makótól keletre, tíz kilométernyi távolságban fekszik. A makói kistérség része, amely az ország délkeleti kapuja. Míg régen a népek országútja haladt itt, ma a 43-as számú főközlekedési út vezet át Romániába.
Apátfalva – neve szerint – valamely monostor apátjának birtokát képezte.
A köznép a mai napig Pátfalvának hívja, első előfordulása a Pothfalua névalak.
Apátfalva keletkezését a csanádi révnek köszönhette, hiszen a település a Maros partján, a csanádi várhoz vezető utak találkozásánál született meg.
Az első okleveles adat a XIV. századból maradt fenn, a község neve 1334-ben a pápai tizedlajstromban fordul elő, ekkor már közepes nagyságú Csanád megyei településnek számított.
A Maros - völgye a középkorban sűrűn lakott, az Alföldnél jobban beépült, civilizált terület volt. A gazdagon benépesült táj arculatát a török pusztítások sorozata semmisítette meg. A falut és a Maros mentén húzódó tölgyerdőt felégették, a szántók parlagon maradtak. A kegyetlen pusztítások nyomán ember nélkülivé vált a táj.
A török hódoltság után lassan népesült be a térség, az elpusztított falvak többsége azonban sohasem épült újjá. A település neve a Dózsa-féle parasztháború kapcsán került be az ország történetébe. Az Apátfalva melletti síkon országos jelentőségű összecsapásra került sor, a Dózsa-sereg egyik előretolt egysége 1514. május 27-én itt szenvedett vereséget a főúri csapatoktól. Egy nappal ezután a paraszti seregek győzelmet arattak Nagylak mellett. Megtorlásul Dózsa az egyik vezérét, Csáky Miklós csanádi püspököt az apátfalvi révnél karóba húzták. Ezek az események a parasztháború fordulópontját jelentették, végső szakítást az urak és a keresztesek között.
1750-ben vette kezdetét a falu újratelepítése, templomát 1754-ben kezdték el építeni. Az 1831. évi kolerajárvány - amely 137 áldozatot követelt – idején a helytartótanács utasítására Csanád megye határait le kellett zárni. A kolera megszűnésekor Szent Anna tiszteletére örök ünnepet fogadtak, melyet minden évben megtartanak.
A z 1848-1849-es forradalmat és szabadságharcot baj nélkül vészelte át a település.
A millennium évében Csanád vármegye méltóan készült az ünnepre, hiszen ekkor adták át a falu határában a Maroson átívelő közúti hidat, amelyet már 1895-ben felavattak.
Apátfalva újkori története két és fél évszázadot ölel fel. Népessége gyorsan fejődött, a korai időszakban fontos volt az állattartás, az évek alatt egyre több legelőt törtek föl, a megélhetést a földművelés jelentette az emberek számára.
Az első világháború alatt a község fejlődése lelassult, 1400-an vonultak be, közülük 173-an haltak hősi halált a frontokon.
1919.június 23.-án a Román megszállás és intézkedéseik hatására iszonyatos események vették kezdetüket Apátfalván. Ekkorra elfogyott az apátfalvi emberek türelme a szabadrablást folytató, megszálló román csendőrséggel szemben. Tettlegességig összeszólalkoztak a megszállókkal, a harcokban három román katona vesztette életét, a helyiek agyonverték őket. Ennek hatására kivezényelt büntető századot a falu lakossága két órán át fel tudta tartóztatni, végül a román csendőrség bejutott a faluba, összefogdosták az ellenállókat, kivégezték őket, sokakat testileg- lelkileg egy életre megnyomorítottak. 1925. október 25-én avatták fel a „Koszorúzó honvédot” ábrázoló emlékművet. A talpazat két oldalára 173 hősi halott nevét, a hátoldalra az 1919. június 23-i román vérengzés 40 apátfalvi áldozat nevét vésték fel. Azonban, 1927. november 14-én a hivatalos névsor elkészítésekor kiderítették, hogy még 21-en estek áldozatul a román megszállásnak, így az ő nevük is felkerült a felújított emlékműre,hiszen emlékük megőrzése a mindenkor jelen társadalom feladata.
A második világháború alatt 1944. szeptember 25-én vonultak be a szovjet katonák Apátfalvára. A harcok elmúltával megkezdődött a falu újjáépítése, a régi vezetőknek távozniuk kellett, helyükre új vezetők álltak. A rend fenntartására önkéntes rendőrség kezdte meg működését.
Az 1950-es években megtörtént Apátfalva és Magyarcsanád egységesítése Csanád néven, ám rövid időn belül kiderült, hogy elhibázott döntés volt, ezért 1954-ben a két települést újra szétválasztották.
Az 1956-os események meghatározó alakja Keresztúri András tanító volt.
Társaival bizottságot hoztak létre, kérték a parasztokat a vetés és egyéb munkák folytatására, eltávolították a vörös csillagot a közintézményekről, a lakosság nyugalmát nemzetőrséggel biztosították. A forradalom ideje alatt a községben erőszakos cselekmény, tüntetés nem történt.
A település népessége gyorsan fejlődőtt. A kapitalizmus azonban alapjaiban támadta meg a paraszti kultúrát. A kapitalizmus leegyszerűsítette a z élete, és mindenkit belekényszerített a legélesebb társadalmi harcba.
Apátfalva sajátos néprajzi szigetet alkot, lakói mai napig tájszólással beszélnek. Hagyomány és a szokáskincsük lényegesen különbözik az alföldi emberétől, etnikailag meghatározott eleme a palócság, de keveredtek közéjük jászok is. Népi kultúrája nem rekedt meg a betelepülés szintjén, bár a technika és a civilizáció változása jelentősen rányomta bélyegét.
Építészetében, bútorművességén, népi kerámiáiban a makói és a hódmezővásárhelyi mesterek hatása mutatható ki. A néphagyomány őrzése mellett a falu népét a mélységes vallásosság jellemezte. Katolikus hitük nem formalitásokban, hanem zsigereken átható, mindennapi életükön átsugárzó hitben mutatható ki.
Az apátfalviak öntudatosak, virtuskodásra hajlamosak és szalmalángszerűen lobbanékonyak. Régen a nagy falusi rendezvények ritkán múltak el bicskázás nélkül. Igaz történet, hogy a 1920-ban a rekviráló román katonákat vasvillával verték ki a községből, ezért kapta a falu a „vitéz Apátfalva” elnevezést.
A pátfalvi nők híresek voltak szépségükről, azt tartották róluk, hogy beszédesek, táncot-mulatozást kedvelők és cifrálkodóak.
Féja Géza, a híres falukutató találóan írt a pátfalvi népről:” Az új országhatár szélén déli Csanádban, Makó közvetlen közelében egészen különös sziget Apátfalva….Főleg palóc telepesek szivárogtak ide, s utódaik ma is élesen különböznek a déli Tisza-vidék népétől. Kedélyük sokkal lágyabb, beszédük kedves, szikrázó, humoros. Nagyon vallásos katolikusok, de ugyanakkor rátartiak, gőgösek és harciasok is. A verekedés és a bicskázás kiirthatatlan „népszokás” Apátfalván.
A székelyekre emlékeztetnek, van bennük valami egészséges törzsi vadság, fejlett esztétikai hajlandóság, bévülről folyton mosolyra csiklandozó életkedv s misztikus hajlam is”.
