1919 nyarán Magyarország nagy része román katonai megszállás alatt állt. A lakosságnak a vörös- és fehérterror mellett a román katonák fosztogatásait és erőszakoskodásait is el kellett viselniük. Marosvári Attila történész-levéltáros egy olyan község történetét írta meg, amelyik fellázadt a megszállók ellen. Mi történt pontosan, és hogyan emlékeztek rá később? A Clio Intézet gondozásában megjelent monográfia szerzőjének írása az 1919-es év egyik eddig feledésbe merült eseményéről.

1919. június 22-én, vasárnap éjszaka vagy kétszáz apátfalvi férfi gyülekezett Csikota András tanyáján. Lovas küldöncök hívták egybe a tanyavilágban bujkáló gazdákat, hogy közösen döntsenek arról, mit tegyenek a román katonaság által elrendelt állatrekvirálás ügyében. A makói székhelyű 10. számú román rekvirálási bizottság előző napra tűzte ki az állatok felhajtását, de az apátfalviak megtagadták ezt, és aki tehette, a lovaival és a marháival a tanyák közé menekült. A románok a rekvirálás új időpontjaként június 23-át határozták meg. Aligha lehetett kérdéses, hogy a katonai hatóságok nem lesznek kíméletesek azokkal szemben, akik nem tesznek eleget a parancsnak. A Csikota-tanyán összegyűlő gazdáknak dönteniük kellett: engedelmeskednek vagy ellenállnak.

Állatot, gépet, mindent vittek a román megszállók

A román királyi csapatok a bolsevizmus elleni fellépés ürügyén 1919. április 16-án átlépték a számukra kijelölt demarkációs vonalat, és hamarosan elérték a Tisza vonalát. A megszálló hadsereg ellátására azonnal rekvirálásokat rendeltek el. Jóval túlterjeszkedtek azonban a hadsereg tényleges szükségletein, gyakorlatilag minden jármű, gép, termelési eszköz és alapanyag összegyűjtésére törekedtek, ideértve a lakossági használatban lévő eszközöket is. A cél ugyanis a megszállt területek lehető legalaposabb kifosztása és a begyűjtött vagyontárgyak Romániába szállítása volt. Június közepén már folyamatosak voltak a kiszállítások. Orosházáról lovakat, Szentesről is lábasjószágokat, Hódmezővásárhelyről pedig a malmok berendezéseit szerelték le és szállították el.

Gheorghe Mărdărescu tábornok, az erdélyi csapatok főparancsnoka rendelete a Tiszántúl hadműveleti területté minősítéséről, 1919. május 12. – Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár Makói Levéltár

 

A gátlástalanul konfiskált települések közé tartozott Apátfalva is. Mint egy korabeli panasziratból tudjuk, a géprekvirálást irányító Romul Staicoviciu százados olyan hatékonysággal dolgozott, hogy szinte semmit sem hagyott meg a gazdáknak. Ez a kifosztás a falu gazdasági ellehetetlenítésével volt egyenértékű, amelyet csak betetézett volna a június 21-re elrendelt lábasjószág-rekvirálás, ami már a lakosság napi megélhetését is közvetlenül veszélyeztette.

Az apátfalviak az előző napokban mindent megtettek, hogy elérjék a terhek mérséklését. Képviselőik még a szegedi ellenforradalmi kormány miniszterelnökéhez, gróf Károlyi Gyulához is eljutottak a panaszukkal, de ő sem tudta elérni, hogy a francia katonai hatóságok megfékezzék a románokat. Az apátfalviak így teljesen magukra maradtak. Valójában a Csikota-tanyán gyülekezők mozgástere június 22-én este már igencsak csekély volt. Néhányan aznap délután megtámadtak két, a tanyák között bujkálók után kutató román járőrt, akiktől elvették a fegyvereiket. Tudni lehetett, hogy ezt meg fogják bosszulni, ahogy a korábban kiírt rekvirálás megtagadását is. A megtorlástól való félelem és a teljes kifosztás miatt felgyülemlő indulatok csapattá kovácsolták a hirtelenharagúságukról és a bicskázási hajlamukról amúgy is elhíresült apátfalviakat, akik úgy döntöttek, másnap rátámadnak a faluban lévő román katonákra.

Fejvesztve menekültek a katonák, asszonyok is részt vettek a lincselésben

Az ásókkal, kaszákkal, botokkal és mindössze néhány puskával felszerelkezett helyi lázadóknak nem volt kiérlelt haditervük, és nem volt közöttük olyan vezéregyéniség sem, aki kézben tudta volna tartani a folyamatokat. A rekvirálás napján kora reggel kisebb csoportokba verődve igyekeztek a falu felé, többször megállva, az egyik szemtanú szerint vitatkozva is. Úgy tűnik, ekkor még nem volt teljes összhang közöttük abban, hogy rátámadnak-e a faluban lévő románokra, vagy ismét csak kérni szeretnék a rekvirálás mérséklését. A dilemmát egy véletlen döntötte el: egy eléjük kerülő kocsi, mely egy román tisztet szállított Makóról. A lázadók közül az egyik fegyveres rálőtt a tisztre, de tévedésből annak magyarcsanádi kocsisát sebezte halálra. A tiszt, megőrizve lélekjelenlétét, sértetlenül elmenekült. Az eset vis maiort teremtett az addig bizonytalankodó lázadók számára: innen már nem volt visszaút.

A spontán döntést a katonaviselt lázadók szava határozta meg: akkor lehet bármilyen esélyük a román fegyveresekkel szemben, ha a katonákkal teli vasútállomást több irányból, meglepetésszerűen, egyszerre támadják meg. Ez sikeres stratégiának bizonyult. Hiába volt fegyveres túlsúlya a románoknak, a váratlan és intenzív támadás megfutamodásra késztette őket. A lázadók előbb a vasútállomáson tartózkodó román katonákat ugrasztották szét, akik fejvesztve menekülni kezdtek, majd a granicsárokat és a csendőröket is kiűzték a faluból.

„Szigeti Jóskánál volt egy német katonafegyver, avval annyira lőtt a temetőből a vasútállomásra, hogy piros lett a puskacsöve. A többi oldalról is lőttek. »Militär pusku«, kiáltották a román csendőrök, és szétszaladtak. Azt hitték, a vörösök jöttek vissza”

– emlékezett később az eseményekre Szigeti János. A támadásnak két apátfalvi lázadó esett áldozatául, míg a megfutamított román katonák közül hármat utolértek. Ezeket a helybeliek, köztük asszonyok is – minden gyűlöletüket és indulatukat rájuk zúdítva – a szó szoros értelmében meglincselték, de voltak a románoknak sebesültjeik is.

A lázadók győzelme természetesen csak pirruszi lehetett. A veszélyzónából kimenekült katonák riasztották makói társaikat, ahonnan a támadás híre azonnal eljutott a Békéscsabán állomásozó Teodor Pirici ezredeshez is. A lázadók pontosan tudták, hogy tettük nem maradhat megtorlatlanul. A támadást Makó felől várták, és a románok által hátrahagyott fegyverek szétosztásával a jó védvonalat nyújtó Szárazér gátján foglaltak el tüzelőállásokat. Sokan nem várták meg a román támadást, akik tehették, a szomszédos Királyhegyesen, illetve a Marostól délre eső, szerbek által ellenőrzött területen kerestek menedéket.

A késő délelőtt kezdődő, egyenlőtlen felek között zajló küzdelem addig tartott, ameddig a lázadók muníciója teljesen el nem fogyott. Kora délutánra, amikor a Békéscsabáról ide vezényelt egységek megérkeztek, rövid tűzharctól eltekintve gyakorlatilag már nem maradt más dolguk, mint a megtorlás.

A húst is leverték áldozataikról a megtorlás során

A község megszállása a klasszikus recept szerint történt. „A románok elsőbb golyószórókat állítottak minden utcasarokra. Először lövöldöztek, aztán indultak be, mikor látták, hogy nincs visszalövés” – emlékezett Szigeti János. A katonák szisztematikusan átvizsgálták a házakat, de a tanyák között is folytattak embervadászatot. Akiket gyanúsnak találtak, a helyszínen agyonlőtték. Nem nagyon válogattak: idősebb, sőt magatehetetlen embereket is lelőttek, olyanokat, akiknek nem lehetett közük a lázadáshoz. A 76 éves Boda Pétert és az 51 éves Gyenge Mátyást az utcán, a 62 éves Imre Józsefet és a 65 éves Kerekes B. Józsefet a saját házában lőtték agyon. A 27 éves Sipos Istvánt és a 25 éves Tari Pált egymáshoz kötözték, és úgy lőtték agyon. Sipos édesanyja utóbb maga mesélte, hogy „kimenve a töltésre magam vágtam széjjel a kötelet, amellyel a fiam és Tari Pál össze volt kötözve.” Kerekes Bernátné a férjét és a fiát vesztette el a megtorlás idején. Két testvért, a 26 éves Szentesi Józsefet és a 24 éves Szentesi Jánost éjszaka, menekülés közben lőtte le egy járőr.

Benó József apátfalvi plébános kimutatása a vérengzésben elesettekről, 1920. április 9., részlet. – Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára Makói Levéltára

 

A 40 éves Antal Antal mészáros nem is volt a községben a lázadás idején, mégis agyonlőtték, és kirabolták. A lánya később így emlékezett: „Másnap, azaz június 25-én hozták haza édesapám holttestét. Magam is láttam, hogy édesapámnak a homloka be volt törve, egy nagy luk volt ott, mindkét karja el volt törve, és hiányzott a zsebórája, pénztárcája, nadrágja és csizmája.” A 23 éves Simon Jánosnak csak az volt a bűne, hogy összeszedte és elszállította a lázadás idején agyonvert három román katona holttestét. Amikor „a román katonák bajtársaik holttetemét megpillantották”, indulatukat és bosszúszomjukat a fiatalemberre irányítva előbb összeverték, majd kíméletlenül agyonlőtték. A vérengzés legfiatalabb áldozata a 14 éves Herczeg István volt, halála körülményeiről semmit sem tudunk.

A tisztogatás másnap is tartott. Az áldozatok túlnyomó többségét tudatosan lőtték agyon, többnyire egyesével, de voltak, akiket egy időben, kivégzésszerű körülmények között mészároltak le. A lövések rendre a fejre vagy a mellkasra irányultak. Egyetlen olyan eset adódott, amikor szúrás, és egy másik, amikor valószínűleg eltévedt golyó okozott halálos sérülést. Ez utóbbi elkövetője egy, az összeterelt foglyok felé lövöldöző részeg román tiszthelyettes volt. Áldozata, a 65 éves Tari András másnap halt bele haslövésébe.

A tisztogatással párhuzamosan megkezdték a férfilakosság összeterelését és kihallgatását. A vallatásokat gyakran kegyetlen bántalmazások közepette hajtották végre, melynek során sem nemre, sem korra, sem pedig társadalmi státuszra nem voltak tekintettel. Az asszonyokat éppúgy összeverték és megalázták, mint a falu plébánosát. A korabeli források szerint „az embereket kardlapozták, pofozták, ököllel arcukba ütöttek, szíjjal verték és megkorbácsolták, azután egyenkint megmotozták őket, mindenkinek kivették a pénztárcáját, és nézegették a tartalmát.” Pintér Andrásnét „rettenetesen verték, úgy, hogy a teste csupa seb volt. Midőn a lelketlen kínzást befejezték, az asszony nem tudott lábra állni, és két katonának kellett őt börtönébe visszavezetni. Többheti orvosi kezelésre volt szükség, míg Pintérné annyira felépült, hogy házi teendőit végezhette.” Az egyik román katona megölésében való részességért felelősségre vont Szabó Nyíri Péterné testéről állítólag „a szó szoros értelmében leverték a húst, úgy, hogy felső combjáról és derekáról egész hústömegek lógtak alá a bokájáig. Minekutána agyonverték, hitvány módon azt a látszatot szerették volna kelteni, hogy nem ők, hanem az asszony maga oltotta ki az életét. Bevitték a volt granicsárcsapat lakáshelyiségébe, és ott egy szegre felakasztották.”

Nagy D. Mihály – mint utóbb elmesélte – nem bírta elviselni az ütlegeléseket.

„A román katonák a kezemen táncoltak, úgy hogy a bőr és a hús teljesen lement a kezemről, […] ezért a becsukott külső ablakon át kiugrottam az utcára. Amint meglátta ezt a községháza ajtajában álló román őr, belém lőtt, s a lövedék szétroncsolta [a] jobb felső combomat. Földön fekvő helyzetemben az utánam jövő román őrmester sebesült állapotomban rugdosott mindaddig, amíg egy odaérkező román őrnagy véget nem vetett a bántalmazásnak. Ennek következtében jobb lábamat teljesen elvesztettem.”

A két napon át tartó vérengzésnek 32 apátfalvi esett közvetlenül áldozatául. Négyen az események és az elszenvedett bántalmazások következtében öngyilkosságba menekültek, volt, akit napokkal később menekülés közben lőttek agyon, mást ismeretlen elkövetők szúrtak halálra, egy ember pedig a kifosztása és tönkretétele miatti sokk hatására szívrohamban hunyt el. A vérengzés napjainak tehát 39 közvetlen és közvetett áldozata lett.

További két apátfalvi később, román fogságban halt meg. A románok ugyanis június végén 86 személyt – köztük a községi bírót és jegyzőt – Békéscsabára hurcoltak. Innen 31-en egy megvesztegetett hadbíró jóvoltából novemberben kiszabadulhattak, a többieket azonban 1920 márciusában Gyulafehérvárra vitték, ahol májusban elítélték őket. Bár ezt követően sokakat szabadon bocsátottak, az itteni fogság idején ketten ismeretlen körülmények között életüket vesztették. Az addig Gyulafehérváron tartott foglyok közül 1921 nyarán a maradék 27 főt Craiovába szállították, ahol ismét bíróság elé állították őket. Itt többüket húszévnyi börtönre ítélték, de büntetésüket végül is nem kellett kitölteniük. Több részletben térhettek haza, a legutolsó apátfalvi foglyok – köztük Nagy D. Mihály is – 1924 nyarán szabadultak egy magyar–román hadifogolycsere-egyezmény eredményeként.

A község kirablása és a lázadás utóélete

A vérengzéssel párhuzamosan a román katonák egyhetes szabad rablásra kaptak engedélyt. Ennek kárait részadatok hiányában nehéz pontosan meghatározni, mivel csupán a teljes megszállás kárértékei állnak rendelkezésünkre. De ez a szám is elég beszédes. A statisztikus Laky Dezső adatai szerint a községet 39,99 millió korona kár érte, ezzel Apátfalva országos összevetésben a legnagyobb károkat szenvedett községek listáján a 11. helyet foglalta el, az egy főre eső károk tekintetében (7089 korona/fő) pedig – beleértve a Budapestet ért károkat is – a 7.-et. A mezőgazdasági gépek és a megtermelt javak túlnyomó része mellett a község szarvasmarháinak több mint felét, lovainak közel kétharmadát elvitték a románok.

A Makói Ujság írása tíz hónappal az apátfalvi lázadás után – Forrás: József Attila Városi Könyvtár és Múzeum

 

Az apátfalviak románellenes lázadását a kortársak kezdetben felelőtlen cselekedetnek tartották. Tarnay Ivor Csanád vármegyei alispán 1920-ban „könnyelmű fellobbanásnak” nevezte a zendülést, és arról írt, hogy az apátfalviak „bizonyos magyaros nemtörődömséggel, a következményekkel nem számolva” szálltak szembe a románokkal, mellyel nem csupán a saját, hanem a környező települések helyzetén is rontottak. Így gondolkodott Petrovics György makói polgármester is, aki szerint „amikor a maroknyi kis apátfalvi nép a magyaros indulat fellobbanása következtében fegyvert emelt a megszálló oláh csapatok ellen, az volt a véleményem, hogy balgaság hiábavaló kísérletekkel rontani a már úgyis szánalomra méltó helyzetünket és oktalanul prédálni a drága magyar vért.”

A negatív megítélést aztán Horthy Miklós fordította át az ellenkező irányba, amikor 1920. augusztus 30-i makói látogatásakor kijelentette: „Apátfalva község tavalyi cselekedete Magyarország történetében örök időkre aranybetűkkel lesz felírva, büszkének vallom magam, hogy Apátfalva község bírájával kezet foghatok.” Mivel az apátfalviak tette tökéletesen beleillett a két világháború közötti rendszer politikai narratívájába, a lázadás a román megszállással szembeni ellenállás és a „magyar virtus” szimbóluma lett. Noha a község vezetői szerették volna elérni, hogy e hősiességet a kormányzó a „vitéz Apátfalva” cím odaítélésével ismerje el, erre a vitézi rend alapszabálya nem adott lehetőséget, ezért az érintettek egy részének – egyfajta megkésett elégtételként – 1942-ben a frissen alapított „Nemzetvédelmi Kereszt” kitüntetést adományozták.

A második világháború utáni politikai változások az 1919–1920-as eseményeket is új megvilágításba helyezték. A „proletár internacionalizmus” doktrínája következtében a magyarországi román katonai megszállás történetét érdemben jószerivel nem kutathatta senki, így az apátfalvi román vérengzés is elfelejtődött, és csupán a helyiek kollektív emlékezetében őrződött meg. Újabb fordulatot csak az 1989–1990-es rendszerváltás hozott. Főként a Horthy-korszakban napvilágot látott források alapján több helyen is megjelentek adatok a lázadással és a megtorlással kapcsolatban, de ezek rendre pontatlanul idézték fel az akkor történteket, és még az áldozatok számában is egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot. A mostani kutatással lehetett elvégezni ezek pontosítását, és kijelölni az apátfalvi események helyét a magyarországi román katonai megszállás rendszerében is.

A szerző a MNL Csongrád-Csanád Megyei Levéltára Makói Levéltára történész-levéltárosa. Az apátfalvi román vérengzést részleteiben feldolgozó könyve a Clio Intézet gondozásában a Clio Kötetek sorozatban jelent meg.

Forrás: https://telex.hu/tudomany/2022/01/09/apatfalva-1919-lazadas-a-roman-megszallas-ellen