A helyi néptanítót 1956-ban az apátfalvi forradalmi bizottság élére választották. Rá és a forradalomra is emlékeztek ma.

– Micsoda hősiesség, bátorság kellett ahhoz, hogy a legsötétebb diktatúrában egy kis nemzet fel tudja emelni a szavát az elnyomók ellen, egy világhatalom ellen! A magyar nép egyként követelte a szovjetek kivonulását, a szabad választások kiírását, a sajtószabadságot. Ebben egyetértett a gyári munkás és az értelmiségi is. A kijárási tilalom és a szovjet tankok dübörgése sem állíthatta meg a nemzet kiáltását: elég volt! Sajnos a szuezi válság elterelte a nagyhatalmak figyelmét Magyarországról, így gyorsan vérbe fojtották a forradalmat. A harcokban több mint 2600 magyart meggyilkoltak és több ezren megsebesültek. Több mint 20 ezer embert börtönbe zártak és közülük százakat később ki is végeztek. Legalább 200 ezer magyar menekült el az országból. A diktatúra visszaállt, a kegyetlen megtorlás folytatódott, de a nép lelkében megmaradt a szabadságvágy – mondta a Faluházban ünnepi köszöntőjében Szekeres Ferenc polgármester.

Hozzátette: – A szovjet uralom egy történelem nélküli térbe taszított bennünket, meg akarta semmisíteni a múltunkat és a kultúránkat is. A fizikai és szellemi terror megismétlődése ellen a nemzeti emlékezet a legerősebb fegyver. Szerencsés az a nép, amelynek a kellő pillanatban, a sorsdöntő órákban vannak lányai és fiai, akik készen állnak a haza védelmére. Mert Európának ebben a szegletében rendre eljönnek azok az idők, amikor a hazaszeretetről nem elég szépen beszélni, van, amikor a hazát tényleg meg kell védeni.

– Ma azokra emlékezünk, akik egy nap arra ébredtek, hogy már mindent elvettek tőlük, amiért érdemes lett volna nemhogy meghalni, de élni is. Nemcsak azt vették el tőlük, ami volt, hanem azt is, ami lehetett volna. Szíven ütötte őket a rémület, ha ez így megy tovább, akkor örökre elveszítik Magyarországot. És akkor az ezeréves haza és a magyar világ szétporladásának küszöbén állva fellázadtak. A forradalom nemzeti forradalom volt. A gyárakban dolgozókról egy csapásra kiderült, hogy nem nemzetközi proletárok, hanem magyar munkások. ’56-ban mindenki együtt mozdult a szabadságért és a függetlenségért. És erre a pillanatra mindig emlékezni fogunk, amíg egyetlen magyar is él a Földön – emelte ki. – Sajnos ma elmondhatjuk, Európa vakvágányra futott. Mi, magyarok tudjuk, miért. Ilyenkor, október 23-án látjuk a legvilágosabban. Nyakunkra hozták az újabb kori népvándorlást, a migránsok millióit és az új bevándorlók invázióját. Ők dolgozták ki azt a tervet, amellyel Európát kevert földrésszé akarják alakítani. Mi biztonságos, méltányos, polgári, keresztény és szabad Európát akarunk. Még mindig sokan gondolják azt, hogy ez lehetetlen, de mi csak gondoljunk 1956-ra. Hányan hitték volna október 23-án reggel, munkába menet a villamoson, hogy estére a Sztálin-szobor helyén már csak két csizma marad? Hányan hitték volna, hogyha kell, akkor még a fiatalok is fegyvert fognak?
Minden ünnep, amellyel együtt emlékezünk hőseinkre, erősíti az összetartozás érzését. Az összefogás és hősies példamutatás ugyanígy erősítse bennünk az együvé tartozás érzését. Éljünk úgy, hogy azt érezzük: nem volt hiábavaló elődeink véráldozata, megőrizzük az általuk kiharcolt szabadságot, vigyázunk rá, hogy az utánunk következő generáció is büszke lehessen ránk.

Megköszönöm, hogy eljöttek a mai ünnepre és együtt emlékezünk a magyarság XX. század legvakmerőbb harcának évfordulójára. Hálával tartozunk az akkori hősöknek, akik példát mutattak a ma élőknek hazaszeretetből, áldozatvállalásból, helytállásból.
Hajtsunk tehát fejet a hősök előtt! Köszönjük meg, hogy egységbe olvasztották a nemzetet 1956-ban és továbbadták nekünk a reményt – hívta fel rá a figyelmet Apátfalva polgármestere.

Antal Sarolta települési képviselő ünnepi beszédében idézte fel a forradalmat és a szabadságharcot, míg a vele együtt a színpadra néző nagyobbik diák a fiatalok szemszögéből idézte fel azt, míg fiatalabb társa verset mondott.

A faluház színpadán ezt követően a helyi Dózsa György Általános Iskola tanulói adtak emlékműsort. (Felkészítő pedagógusok: Bedő Boglárka, Molnár Tiborné Tóth László és Kovácsné Veréb Anett.)

A megemlékezés résztvevői ezt követően vonultak át Keresztúri András néptanító emléktáblájához, ahol Szabó Jázmin fuvolajátéka után Vargáné Nagyfalusi Ilona idézte fel Keresztúri András emlékét, aki 1927-ben diplomázott, még abban az évben Apátfalván, a belső tanyai iskolában kapott állást. Igazi néptanítóként nemcsak az iskolásokkal foglalkozott, hanem a felnőttekkel is. 1932-ben a községi iskolában folytatta tanítói munkáját. 1943-ban katonai szolgálatra hívták be, innen kivitték a szovjet frontra. 1944-ben fogságba esett, a sopronkőhidai fogolytáborba került 1 évig. 1945. szeptembertől folytatta tanítói munkáját Apátfalván. Az 1956-os forradalom idején Apátfalván is elégtételt követeltek az emberek sérelmeik miatt. Sokan a tanácsházára mentek: a párttitkárt és a tanácselnököt akarták felelősségre vonni – tettlegesen is. Két ember átfutott Keresztúri Andrásért, kérve, hogy csillapítsa le az embereket, rá biztosan hallgatnak, hiszen sokan közülük az ő tanítványai voltak. Még aznap az állatorvos a plébános ott helyben megválasztották a Forradalmi Bizottságot, amelynek elnöke Keresztúri András lett. Megfogalmazták a 12 pontot, melyben a szovjet csapatok kivonását is követelték. és felállították a nemzetőrséget.

Nemsokára megjelentek a szovjet tankok. Az embereket félelem fogta el. Apátfalvára is kijött egy szovjet tiszt, aki a Tanácsházára áthívatta Keresztúri Andrást, majd megköszönte, hogy a községben béke és rend van, nem történt szélsőséges esemény. Keresztúri András 1956-ban védte a polgárokat, ha gyülekeztek is arra hívta fel a figyelmüket menjenek haza, mert a békesség a legfontosabb. Ennek ellenére ő is áldozatul esett a kommunista diktatúrának. őt is, mint a többi társát elhurcolták, koholt vádak alapján megverték, börtönbe zárták, emberi mivoltában megszégyenítették. 1957. márciusban 8 ávós érkezett Makóról. Éjszaka felzörgették a családot. Keresztúri Andrást a helyi rendőrőrsre vitték, és kihallgatták, majd több helybéli gazdával együtt a makói rendőrségre vitték, ahol bántalmazták őket. majd Kistarcsára szállították, közben állásától megfosztották.

Március végén engedték haza, de otthoni szigorú rendőri felügyelet alá helyezték, a lakást nem hagyhatta el. Éjszakánként többször ellenőrizték. Néptanítónkat állásából feleségével együtt elküldték. Budapestre járt a magas építőkhöz dolgozni, hogy családját felnevelje, eltartsa.

1960-ban részben rehabilitálták, de büntetésből áthelyezték Eperjesre. Keresztúri tanító keserű szájízzel távozott Apátfalváról, Újra megkezdhette tanítói munkáját. 1967-ig. Feleségével Rákoscsabán egy kertes házban lakott. 1974. március 23-án halt meg súlyos és sok szenvedéssel járó betegségben. A Rákoskeresztúri Temetőben, a 48-as parcellában nyugszik – hangzott el a néptanító életútja felidézésében.

A megemlékezés a SZEFO épülete falán lévő emléktáblák koszorúzásával zárult.